Nem is rosszul. Reggel tárgyalás, méghozzá a kedvenceim közül való: gyors, hatékony, tetszik akarni hirdetni? Igen. Jó. Hát ennyi, tokkal vonóval negyedóra, és ebbe még belefért hogy hetek óta a legjobb kávét kaptam.
Aztán még egy örvendetes dolog, hogy reggel - igaz, újságolvasás után :) - megmértem magam, 75,4 kg, új magyar csúcs! Meg is vagyok ám elégedve magammal, úgyhogy úgy döntöttem hogy nyár van, felvettem a vadiúj rövidujjú ingemet, meg a legvékonyabb kabátomat, na hát a napsütés mellett is azért reszkettem egy sort. :)
Visszatérve még a tegnapra, talán utoljára: hát szóval feltettem reggel a kérdéseimet, mire megtudtam - talán ez esett a legjobban - hogy én vagyok az oka annak hogy a kutyája nem boldog mostanában, merthogy mivel velem KELL sétálnia, így nem tud játszani a többiekkel, és ettől lelkibeteg. Na, hát ezt már végképp nem veszem a lelkemre.
A többi? Ismételgethetném az unalomig: Szerdán vége az első negyedévnek, és egyetlenegy alkalom sem volt, hogy időt szánt volna rám. Elkísérhetem az iskolába? Remek, de hát oda amúgy is menne nélkülem is. Kutyasétáltatás? Az is meglenne nélkülem is? Egyéb? Semmi. Mindig, minden fontosabb mint én. Hát akkor?
Ráadásul sok mindenem már nem maradt: nincstelen vagyok és magányos, de a büszkeségemnek az utolsó morzsáit szeretném megőrizni. Engem ne várakoztasson senki rendszeresen harminc-negyven-ötven perceket, egyszer még belefér, állandóan már nem. Talán ha a harmincas években járnánk, Honthy művésznőre várnék ennyit a művészbejáró előtt, de hát azért nem ugyanaz a kategória... Aztán meg többször is leszögeztem, hogy se bűnöző, se fertőző beteg nem vagyok, s talán még annyira csúnya sem - hála a komplex és folyamatos Q10 programnak :) - hogy kizárólag tök sötétben, teljesen néptelen környéken lehessen a közelembe jönni. Mint ahogy igencsak zokon veszem azt is, ha háromnegyed órás várakozás után simán elzavarnak a francba, mondván, mi van ha meglát apu? Hát mi van? Meglátott és élek, ugyanannyi szemem, fülem és fogam van mint volt, sőt, már egyszer megbeszéltük hogy nem ontja ki a belemet ha egyszer-egyszer találkozunk.
Hát itt az új hét, ragyog a nap, jól sikerült tárgyalás, szép vagyok, illatos (Victor Hugo, köszönjük), és fiatal, asszem hogy minden más meg le van szarva. És ha eszembe jutna elővenni azt a kurva telefont, asszem hogy kinyitom az íróasztalfiókomat és rávágom a kezemre. Csak úgy okulásul. Mert mint említettem, néhány morzsányi még maradt a büszkeségemből, és arra már nagyon igyekszem vigyázni. És mivel a szeretet nem múlik el egyik pillanatról a másikra, változatlanul jó szívvel és őszintén kívánom, hogy hamar találj magadnak még egy akkora marhát mint amekkora én - voltam.
