Nahát. Nyolcadik nap, ilyenkor az Úr már túl volt a világ teremtésén, én egyelőre csak szenvedek a nikotinéhségtől. De élek és az a lényeg.
Ámbár a franc tudja.
Na hát egy rögtönzött közvéleménykutatás: annak idején majd' 9 évig éltem együtt volt barátnőmmel. Ezalatt a 9 év alatt egyetlenegy alkalommal próbáltam félrelépni, azt is már a kapcsolatunk vége felé. Frímélen egyeztettük a dolgokat a hölggyel, aztán nem léptem ki a programból, csak kikapcsoltam, utána odaült a géphez ő, ő is megszerette volna nézni a méljeit, és érdeklődve olvasgatta az enyémeket. Rögtönzött közvéleménykutatásom szerint az összes megkérdezett kolléganő (2 db) azt mondta, hogy bizony bár csúnya dolog, hasonló esetben ő sem bírt volna a kiváncsiságával.
Hátszóval ha egyszer úgy maradt az iwiw-je a telefonomom, megjegyzett jelszóval, bizony belenéztem. És ott bizony, olyanokat láttam, hogy. Szóval olyanokat, amelyeket rólam soha, melegen, izgatottan, szeretettel fogalmazva. Hát Istenem, nekem éppen nincs motorom. Kocsim volt, nem is akármilyen, de már nincs, köszönhetem múlt időben a cigányoknak, jelen időben a zsidóknak. Ez van. Aki velem akar járni, kénytelen buszozni.
Éreztem én már napok óta valamit, amit nehéz szavakba önteni. Van olyan hogy hetedik érzék? A franc tudja. De nem is tudom mi volt az ok, ami miatt gyanakodni kezdtem. Tényleg nem. Okom se volt rá nagyon, sőt. Mostanában mintha kedvesebb? Őszintébb? Közvetlenebb? Szeretetreméltóbb? - lett volna... Nagyjából úgy, mint amikor gyerekkoromban valami bődületes méretű disznóságot csináltam az iskolában - amire anya hazajött elmosogattam, kisepertem, odatettem a kávéját, ő elégedetten körülnézett, aztán sóhajtott: "na, mit csináltál már megint?..."
Szerintem itt is erről volt szó. Nem rossz ő, biztosan furdalta egy kissé a lelkiismeret. Így aztán igyekezett kompenzálni. Talán túlságosan is. :)
Aztán persze sokadszor is én vagyok a hibás, merthogy "te úgyis cirkuszolnál, ha tudnád hogy egy pasival elmegyek motorozni!" Hát ja. Tényleg. Legalábbis elképzelhető. Így aztán jönnek a hazugságok, szépen, sorban, profin. Na, hát ehhez nekem meg nincs kedvem.
Nincs már semmim, akik ismernek tudják. Mindenem odaveszett az elmúlt évek során. Amit még fogcsikorgatva próbálok megmenteni az némi önbecsülés, és némi büszkeség. erre most már vigyázok nagyon. Tettem egy lépést, ami véleményem szerint úriemberre vall - anyám szerint én úgyis Ferenc József - na jó: Horthy Miklós - idejéből maradtam itt, már ami az életszemléletemet illeti. Bár úgy lenne.
Hogy aztán most mi lesz, fogalmam sincs. Egyelőre összezuhanva ülök a gép előtt, sóhajtozásnál többre nem igazán futja. Tudom, tudom, ha ezerszer elmondjátok is, én voltam a hülye, nagyon nagy hülye, amikor belekezdtem ebbe a kapcsolatba, egy olyan kapcsolatba, amelytől tudtam az első perctől kezdve, hogy nem várhatok semmit. De néhány deka - milligramm? - őszinteséget talán igen. Hát, így alakult, még mindig jobb mintha hónapok múlva derült volna ki, s már mindenki rajtam röhögött volna a hátam mögött.
The End. Vége a sokadik résznek. Hogy lesz-e még folytatás, ki tudja. Most mindenesetre kénytelen vagyok megint az egyetlen vigaszomhoz fordulni. Elvis legalább mindig velünk van.
