Úgyis csak az tudja kiről van szó, akit illet.
Szóval este találkoztunk. Véletlenül éppen arról jött, ahová nem szokott járni, á nem, bármit is állítson az a másik. Éppen ma, éppen most összefutottak a parkban, csak úgy véletlenül.
Nem, ő nem is akart engem megsérteni vagy megbántani, nem. Csak éppen olyanokat vágott a fejemhez, ami nemcsak hazugság, hanem aljas, rosszindulatú, oly mértékben megdöbbentett, hogy csak hápogni tudtam akkor. De csak azért tette, mert hogy. Az, hogy azóta lett volna két teljes napja rá hogy ezt jelezze, az nem számít. Van mél, van telefon, van számos lehetőség. Ha éppen kell valami, akkor fel tud hívni, egyébként meg minek?
Ja, és megint én lettem lebaszva, hogy minek mesélek én ezt-azt, ennek-annak. És te meg miért találkozgatsz vele, miért jársz fel hozzá, amikor megígérted az ellenkezőjét. Persze ígértél te már sok mindent.
A legjobban azt bírom, amikor végeredményként az jön ki, hogy én, és csakis én vagyok a hibás, miközben én lettem megsértve alaposan. Aztán jön az újabb ígéret, majd jelentkezik, ha. Persze. Ha mégis úgy lenne, igencsak meglepődnék.
Na mindegy. Ezen ís túlvagyunk.
Tulajdonképpen sírva röhögök azon, hogy miközben én kapom hazugságon őt, rögtön kettőn is, merthát ő nem, nem szokott feljárni hozzá, és most is csak véletlenül futottak össze - megint én vagyok a szar, velem kell úgy beszélni, ahogy tette. Biztosan megérdemeltem, mert hát hitünk szerint kinek-kinek érdemei szerint, csak nagyon szeretném tudni hogy mivel.
Ja, és törölt a facebook-on az ismerősei közül... Na, ez már tényleg a sírva röhögős kategória... De Isten neki, én visszajelöltem, bizonyára tévedésből volt, hiszen legalább még addig ismerjél csillagom, amíg újra - utoljára - jelentkezel.
Aztán csók a családnak, megyek megint vagánynak.
The end. Happy end! :)
