Már megint rohadt hideg volt reggel, és megint szakadt a hó. Azért valahogy beértem persze. Szoknom kell még hogy nem kell hajnalban elinduljak és rohanjak, de hát.
A hangulat? Hát az olyan, amilyen lehet. Azon gondolkodom, hogy amíg Ő volt nekem - volt egyáltalán? - fel sem tűnt, hogy az utóbbi hónapokban, talán években az egyetlen örömöt jelentette számomra. Most úgy megvagyok, szépen, nyugodtan, kissé talán elégikusan, ez számomra is meglepő, mert azt hittem széjjel fog vetni az ingerültség, de inkább a csendes beletörődés a jó szó az egészre. Az hogy tudomásul veszem hogy nincs többé, de maradt egy hiheteletlen üresség utána. Amit nem tudom, mivel és hogyan fogok betölteni.
Egyszerűen hiányzik, de nagyon. És hiába szidom magam folyamatosan hogy mekkora marha vagy öregem, ez önmagában még nem vigasztal. Elvis igen, de hát itt a melóhelyen, ahol tízen ülünk egy légtérben, mégsem szólhat egész nap a Don't be Cruel...
Nem is tudom, miben reménykedtem. Mentek a napok egymás után, és úgy voltam vele hogy ma is jó volt így, tegnap is, holnap is láthatom, talán a holnapután is meglesz, aztán tovább nem kell előrenézni. És ha belegondolok hogy voltam vele türelmetlen, kezdeményeztem nem egyszer a szakítást, aztán örültem hogy mégse, most meg két nap után - egyszerűen csak hiányzik. Hiányzik. És most már mindig is hiányozni fog, a kérdés csak az, hogy én mikor gyógyulok ki belőle végleg. Igyekszem nem gondolni rá persze, és egyszer-egyszer akár öt percre is sikerül. Hátha holnapra már lesz az tíz is. De hálás lennék a nyolcért is.
