Az a jó, hogy amikor az ember felhúzza magát, valahogy pörögni kezd. Legalábbis én. Tessék, fél tíz, máskor ilyenkor már ásitozok, most meg itt ülök és mesélek - bocsi, Vitray úr... :)
Olyan régóta nem írtam ki magamból semmit, főleg hogy kíméljem őt, hogy most aztán peregnek a szavak rendesen.
Még mindig nem tértem magamhoz. Hogy pont ő, aki számomra a minden volt, lehetett ennyire durva, ennyire brutálisan sértő, azok után hogy... Mindegy. Utólag sok minden a helyére kerül, utólag mindent megért az ember, én is mindig utólag vagyok bölcs. Azt is tudom hogy miért csinálta - mert közeledett egy idő, egy ígéret határideje, és muszáj volt most összevesznie velem. Talán még húzhatta volna egy hétig, talán kettőig, de úgy döntött, hogy most érdemes kiszállni.
Bántott ő már meg engem máskor is, hazudott is, vezetett az orromnál fogva, s ha mindez kiderült, azért is én voltam a hibás. Ám ez most más nagyságrend, más kategória. Ezt már nem lehet elintézni egy sorry-val, ugyanis itt annyi történt hogy egy pillanat alatt leesett a tantusz - fiatalabbak kedvéért: telefonérme :) -, megértettem rögtön hogy miért és mire is kellek én neki.
Hát...
Szóval, tudom én hogy se közelről, se távolról nem hasonlítok Elvis Presleyre. Szép sem vagyok, okos sem, kedves sem, barátságos sem, gazdag meg pláne nem - tényleg, miért is kellenék én valakinek? De hát javíthatatlan álmodozó vagyok, ideig-óráig tényleg elhittem - elhitettem magammal - hogy szeret, hogy tud szeretni. Pedig mindig voltak baljós árnyak - bocsi, Lucas úr.
Ugyebár ölelkezés, puszi, kézfogás, bármi egyéb - az nincs, legfeljebb ha gondos körültekintés után meggyőződtünk róla, hogy másfél négyzetkilóméteren nincs rajtunk kívül senki. Ez pedig Budapesten felettébb ritka. Ölelés? Egyszer kérdeztem - ő nem szokott senkit sem megölelni, felelte. Ez is hihető, én legalábbis hittem, mint 1950-ben a Szabad Nép olvasó Révai cikkeiben. :) Soha, sehol, senkinek sem voltam úgy bemutatva mint aminek hittem magam, voltam én nagybácsi, férfivá operált nagynéni, minden egyéb. De soha, senki sem láthatott - örülhettem, hogy nem kell egy csengőt ráznom menet közben és kiabálnom hogy "Tisztátalan, tisztátalan!" Egyáltalán, örülhettem ha nagynéha jutott rám néhány perc - reggel elkísérhettem, nagy dolog, úgyis odament, de tíz esetből nyolcszor szótlanság és rosszkedv fogadott, délután aztán a legváltozatosabb programok, persze rögtön volt rám idő ha éppen kellett valami, de csak akkor, és csak annyi, amennyi elengedhetetlenül muszáj volt, hogy ne bántódjak meg végérvényesen.
De ez a kedd végleg betette a kaput. A konkrétumtól, soha, senkinek nem fogok tudni beszélni, annyira szörnyen érintett. Női hűségből, szeretetből kaptam én már bőven az előző kapcsolatomban is - de ott két teljes hónapig tartott a türelem, alig nyolc szép és gazdag év után, köszönet érte ezúton is. :) Itt azonban amit kaptam az igencsak minimális, sőt volt ami egyenesen megdöbbentett, pedig láttam már ezt-azt, de erről megintcsak soha, senkinek nem fogok tudni beszélni - mert vagyok annyira úriember.
Na, pörgök tovább ezerrel, de ez a téma nem ér többet. Mentem farmeramázni, többet ér.
Jó éjszakát gyerekek, álmodjatok szép és hűséges, megértő lányokról - csak aztán fel ne ébredjetek.
