Az általam szeretett, tisztelt, és a legnagyobbnak tartott magyar királytól kölcsőnöztem a címet: egyik legrégibb barátomnak - bár hölgy az illető, nevezhetem így - sírtam el a bánatomat, aztán még egy helyről kértem tanácsot, aztán gondolkodtam, gondolkodtam, gondolkodtam. És végül megszületett a döntés.
Ez a "kapcsolat" a valóságban sosem létezett. És ha létezett is volna, a születése pillanatától halálra volt ítélve. És egyértelmű, hogy nekem kellett volna hogy eszem legyen.
Az ember persze, lehet szerelmes, olykor reménytelenül, olykor olyasvalakibe, aki elérhetetlen számára. Ő nem tűnt elérhetetlennek, pedig annak kell lennie. Kell és kész. És ha hallgattam volna az intelmekre szeptember elején, október végén, már rég túl lennék rajta. Persze, mondhatjuk hogy a szerelem egyik szépsége, hogy nem az eszünkkel szeretünk, s ha megszólal a szív, az észérvek háttérbe szorulnak. De nem mindig van ez így jól.
Azt hiszem, nincs mit szégyellnem. Leszámítva azt a néhány alkalmat amikor jogosan, és azt a szintén néhány alkalmat amikor különösebb ok nélkül, csak éppen azért mert aznap nagyon összegyűltek a gondok bántottam Őt, úgy gondolom nem történt semmi rossz. Vén fejjel megértem egy - valószínűleg utolsó - tiniszerelmet, lopott, titkos találkozásokkal, vágyakozással, egy olyan szerelmet, ahol fél év után a kézfogásig jutottunk el... Kaptam néha kedvességet, néha közönyt vagy figyelmetlenséget, ám hál'Istennek az előbbi volt gyakoribb, s igyekeztem adni szeretetet, odafigyelést, s amit még tudtam. Azt hiszem, nincs mit szégyellnem.
Holnap reggel már nem leszek ott. Remélem, nem vár sokáig hiába. Aztán lehet hogy jön egy hívás, egy sms, egy mail - összeszorítom a fogaim, és nem reagálok rá. Így lesz jobb mindkettőnknek. Neki azonnal és sokkal, nekem egy kicsit és sokára. De hát férfiból vagyunk, ki fogjuk bírni. Vagy nem. Kit érdekel. Búcsúzóul pedig egy dal - magamnak ezentúl elég gyakran eljátszhatom... Köszönök mindent, és sajnálom hogy gondot okoztam Neked. És bocsáss meg a holnapért - de így a jobb.
