...a hét...
Már megint szívok, szívok, szívok és ártatlanul, és ráadásul olyan is miattam, aki nem érdemli meg.
De hogy hogyan, mikor és kinek járt el a szám, az rejtély. A Niquitin tapasz szerint lehetnek tőle rémálmai az embernek, oké. Én pl. azt - is - álmodtam szombat éjjel, hogy a hugával beszélgettem, elmondtam neki mindent és erre ma reggel... Na, ilyen a világon nincs, hogy mindenki mindent tud, méghozzá alaposan és pontosan - de honnan, könyörgöm, amikor soha, senkivel sem beszélek Róla, mert Ő az én titkom, és ami van - semmi sincs - az meg a mi titkunk.
Hát ez van, most retteghetek megint hogy a nagy semmiért beverik-e a pofám, kést vágnak-e belém, agyonütnek-e satöbbi-satöbbi. Miközben én csak szerelmes vagyok, tisztán és egyszerűen és szépen. És olyan szívesen néznék bárkinek a szemébe, és próbálnám meggyőzni hogy nem én vagyok a cukros bácsi, sohase bántottalak - és nem is bántanálak - téged... De kussolni kell és titkolózni, pedig őszinte akarok lenni, nagyon is. Már csak azért is, nehogy Neki valami baja legyen a semmiért. Aki visszaolvassa ezt az egész rohadt blogot, tudja hogy sehol, semmikor, semmi... Őt féltem, nem magamat, nekem már nagyjából minden mindegy. Aztán most mi lesz?
Elvis, please... That's All Right, mama!
