Hát akkor ennek is vége. Mint három éve szinte folyamatosan mindennek.
Azt hiszem nem kértem sokat: csak egy-két őszinte választ. És megígérte hogy írni fog nekem, nem tette meg. Nem is csodálom, először vártam tőle valami őszintét és egyértelműt. Hát akkor itt a vége. És még csak össze sem fogok zuhanni: nem dohányzom, 20 éve nem voltam ilyen vékony, pia is nulla már második hete - szóval, a népszerű olasz dal első sorát kissé átírva: "Küldök néked egy stráfkocsi szart..." - és ennyi volt.
Az egészben az a szörnyű, hogy azt hittem, tanultam régebbi hibáimból. Ráment egy kapcsolatom arra, hogy bár imádnivaló vagyok, kedves és figyelmes, nagyvonalú és jóindulatú - de az őszinteséggel sokszor voltak gondjaim. Nem rosszindulatból vagy sunyiságból, csak mert egyszerűbbnek tűnt az élet ha nem mondok el mindig, mindent, mindenkinek. "Ha nem tudom, nem fáj..." - ugyebár.
Most viszont azonban az első pillanattól kezdve nyílt voltam és világos, cserébe csak halvány ígéretfoszlányok jöttek. És amikor azt mondtam hogy most nyílt és világos választ kérek, akkor se igen, se nem - csak a hallgatás. Hát akkor hallgass el örökre. Nekem nem fogsz hiányozni, az biztos. Na jó, egy darabig, de aztán úgyis begyógyul minden. Csak sajnálom, hogy összedőlt egy álomkép, mert ha én szeretek valakit, hajlamos vagyok olyan piedesztálra emelni, amire valószínüleg sosem tud a valóságban felkapaszkodni, és én vagyok a hülye hogy egyáltalán elvárnám tőle.
Könnyű lesz elfelejteni? Talán. Csak a mosolyát nehezebben, de hiába szép a mosoly, ha nem őszinte.
Na, megyek gyógyulni.
