Szóval, tegnap reggel meglátogattam a Kedvest, volt is ideje rám bőven. Jól indult a nap. Aztán főzés, minden szuperül sikerült. Igenám, csak ígérte hogy hív majd napközben is, hát nem tette. Aztán este rácsörögtem, közölte hogy nem volt rá ideje...
Hát nem tudom. Azt hiszem egy kedves, pár szavas, amolyan "hogy vagy?" szintű hívás letudható egy szűk perc alatt, és nekem bearanyozza a napomat. Olyan nincs, hogy ennyi ideje ne legyen egy egész nap alatt: van cigiszünet, mosdóba is elmegy időnként az ember, szóval ha fontosnak érezte volna, akkor azért megoldja. Főleg ha már megígérte, és én korán keltem és mentem hozzá, és tényleg igyekszem kitenni neki a szívemet és a lelkemet. Talán túlságosan is. Erre aztán nem hívott ma sem. Hát, rendben van.
Azt hiszem az előző kapcsolatomat is ott szúrtam el, hogy sosem beszéltünk ki semmit. Kívülről mi lehettünk az ideális, eszményi pár, hiszen nyolc és fél év alatt egyszer sem veszekedtünk: mindketten nyeltük a sértődöttséget, a fájdalmakat, aztán amikor már betelt a pohár túl nagy lett a robbanás.
Úgyhogy holnap bizony egyenesen és nyíltan meg fogom mondani hogy nem erre számítottam, és hogy rosszul esett a dolog. Valahogy nem szeretem ha nem vagyok fontos, illetve szarok rá, csak akkor tessék megmondani nyíltan, és akkor Hasta la vista, Baby!
Hát mára ennyi, azért nem kesergek, itt a Mikulás!!!
(a szokásos) utóirat:
végül fél tizenkettőkor hívott, hogy eddig nem tudott, meg satöbbi, meg egyebek, én viszont megmondtam igen keményen a véleményemet, és elbúcsúztam. És ma akkor sem megyek, ha oda kell kötözni magamat az ágy lábához. Öreg vagyok már, hülyének mindenképpen.
Utóirat 2.:
Na, hát lehet hogy nem volt elég vastag kötél itthon, vagy akár öreg vagyok akár nem, mégiscsak hülye, természetesen mentem és természetesen megérte! Ritkán fordul elő, de elismerte hogy nem volt szép és sajnálja, és csúcsaranyos volt, és az a csodálatos mosolya. Hülye vagyok? Lehet. Boldog? Az biztosan.
