Pokoli nehéz leszokni valamiről.
Nekem a cigiről már sokszor sikerült - most éppen a szombat reggelt tűztem ki újabb, legutolsó határidőnek. Addig persze kettőzött erővel fogyasztom, de hát győzni szeretnék e jelben, legalább.
Alkoholista nem vagyok, heti egy-két sörözés minden férfiember előjoga, úgyhogy ezt hagyjuk.
Viszont a legerősebb függésem egyelőre borzasztó tüneteket produkál: úgy két-három percenként veszem kézbe a telefont, aztán visszateszem az asztalra. És mantrázom folyamatosan hogy igazam van, hogy a múlt pénteken, most pénteken és tegnap este - ez valamit ugyan segít, de jobban cseppet sem érzem magam tőle... De most már fél tizenegy van és eddig kibírtam...
A reggel volt igazán borzasztó, hogy - megszokásból - ötkor szólt az ébresztő, aztán eszembe jutott hogy hát most igazán nincs hová sietni. Jottem-mentem, zuhany - cigi és üldögélés, borotva - cigi és üldögélés, hajmosás - cigi és üldögélés, arcápolás - cigi és üldögélés, fogmosás - üldögélés cigi nélkül, és még mindig rohadt korán van az induláshoz... De hát ez így lesz most már, úgy tűnik. Valamikor muszáj meghúzni valahol egy vonalat, nekem ez itt és most történt meg, ha megtörtént. Mert ahogy előbb-utóbb mindig újra betérek egy trafikba - olyan csodálatos néhány hét önmegtartóztatás után feltépni a narancsszín doboz fóliáját, és az az első, mély, megszédítő slukk... :) Itt meg még szó sincs néhány hétről, mióta írom a posztot megint eltelt öt perc, és megint szemezek a telefonnal, és most itt nincs se Elvis, se Fenyő, se Edda hogy segítsen, magamra számíthatok egyedül.
Kibírod, kibírod, kibírod - muszáj. Csak olyan rohadtul nehéz, még akkor is ha nem én tehetek róla - mondogatom, mondogatom, és nem jobb, nem jobb egyáltalán. Úgyhogy írogatom itt a sorokat, egyik a másik után, azzal is megy az idő, és...
Na, szerintem ma lesz még beírás, csak kissé unalmasak. De hát most ilyen napok jönnek. Napok... Egyelőre az órák is túl hosszúak.