...el kell gondolkoznom azon, hogy engem miért nem lehet szeretni.
Az ember elfogult magával persze, de azért én világéletemben tisztában voltam a hibáimmal. Meglehetősen lelkizős alkat vagyok, gyáva is - erről utóljára a hét elején tehettem tanúbizonyságot :) -, néha talán hisztisebb mint egy gyerek és sértődékenyebb mint egy szűzlány, de.
De: abban biztos vagyok, hogy ha szeretek valakit, annak nem lehet oka panaszra. Egyébként meglehetősen ritka az ilyesmi, de akkor szívem-lelkem, apait-anyait beleadok, és igyekszem minden téren a maximumot nyújtani. Aztán... Életem első nagy szerelme - ez tök egyoldalú volt - évekig tolerálta hogy lihegek utána, végül férjhez ment máshoz, jól tette, élnek boldogan. A második nagy l'amour tartott közel 9 évig, úgy tűnt hogy működik is, aztán viszont amikor jött egy negatív szakasz az életemben - munkahely elvesztése, apám halála, kocsim ellopása -, és az ebből következő lelki összeroppanás, azt már nem tudta tolerálni. Valahol megértettem, bár az élethez nemcsak a napfény, hanem a ború is hozzátartozik, főleg itt Magyarországon.
Aztán most meg sikerült totális hülyét csinálnom magamból. Hogy teljesen őszinték legyünk - e célt szolgálja ez a blog - teljesen meg is érdemeltem. Hogy hogyan lehettem ekkora hülye, talán adódik az elmúlt évek negatív sorozatából, hogy annyira vágytam már valami jóra, valami szépre, valami pozitívra, hogy teljesen elvakítottam magam, s nemcsak az érzéseimnek nem hittem, hanem a nyilvánvaló tényeknek sem, egyszerűen azért mert úgy voltam vele hogy amit nem akarok észrevenni az nincs, inkább felépítettem magamnak egy saját, belső Disneyworld-öt, és éltem benne. Aztán most volt, nincs. Az idő meg majd eldönti hogy jobb-e így, hogy végre elfogadom és tudomásul veszem a realitást, vagy jobb lett volna még fenntartani egy darabig - napokig? hetekig? hónapokig? - az álomvilágot. Szerintem így a jobb, bár pokolian fáj, s semmit sem segít ha folyamatosan azon sóhajtozom, hogy de hát nem ezt érdemeltem. Dehogynem, címeres barmot csináltam magamból, akire ujjal mutogathatnak az ismerősei, a kulturáltabbja persze elfojtja a vihogását, amíg látom... Most már abban sem vagyok biztos, végigmehetek-e felemelt fejjel még a környező utcákon, bemehetek-e a kedvenc kocsmámba. De hát - ha "kihullanak is a fogaim, legalább magamnak csináltam". Úgyhogy maradok magammal annyiban, hogy megérdemelted drága Vámpírom, és legközelebb talán olyasvalakivel is összehozhat a sors, aki viszonozza némiképp az érzelmeidet. Vagy legalább őszinte lesz veled...
