...szeretném folytatni a blogot a továbbiakban. Így aztán most szeretnék elmesélni valamit:
Szóval: azt tudom, hogy nem szeret. Ha csak hozzáérek, undorodik, a kezét sem hagyja megfogni. Mindegy, megszoktam.
De a mai nap mindent felülmúlt...
Reggel késik vagy húsz percet. Hát, Istenem. Ezt még nagyjából tudomásul veszem, bár nem osztom azt a véleményt, hogy "egy hölgynek illik késni". Az én időm ugyanolyan drága mint az övé, és végülis nem biztos hogy örömömre szolgál húsz percet ácsorogni a februári - ámde elismerendően egyhe - reggelben.
Az is rendben van, hogy kaja, cigi. Az is rendben van, hogy megkér, hogy adjak még lóvét, hogy legyen holnapra is cigi. Az már fel sem merül bennem, hogy akár találkozhatnánk is holnap, hiszen először közli hogy fogalma sincs hogy meddig fog aludni szombaton, aztán két perc múlva már kiderül, hogy kilenckor programja van. A lényeg, hogy én kimaradok minden programjából...
De hát kit érdekel... Én olyan kevéssel is beérem: például egy-két hívással napközben. De ma ez sem járt ki nekem. Hívom, majd közli hogy visszahív szünetben: na hát délután négyig nincs szünet? Amit aztán szóvá tettem egy SMS formájában. És akkor csörgetés... csörgetés... De basszameg, ha egyszer én fizetem a telefonját, nehogymá' még nekem kelljen visszahívni... Merthogy nekem kellett azt is fizetni... Ezt meg is írtam neki, és igen Drága Olvasó: nem értem meg sem egy hívást, sem egy SMS-t...
Hát nem tudom, mit mondjak még: itt vagyok, ragyogok, készen arra, hogy vállaljam a felelősséget, aki akar lőjön le, üssön meg, mit tudom én. Egyben biztos vagyok, hogy nagyon-nagyon elegem van az egészből. És csak annyit mondok magamról: azt kaptam, amit megérdemeltem.
