Az összes nagyobb portál főcímben közli, hogy összeomlott a T-Mobile rendszere, országosan. Nézem, tényleg. Furcsa is volt, hogy immár delet harangoznak szerte Magyarországon, oszt' még egy hívásom se volt.
Jelenlegi imádottam - khm - néhány évvel fiatalabb nálam. Egyszer amikor így a mobilokról, netről stb. beszélgettünk, elpanaszolta, hogy az iskolájuk nem túl jól felszerelt, elég kevés nyilvános gépen tudnak netezni. Mire én fapofával elmeséltem, hogy az én iskolám bizony Budapest egyik legnevesebb középiskolája volt (Hunfalvy), ahol egyetlen diáknak, de még a tanároknak sem volt nethozzáférése! Sőt, tettem hozzá, mobilja még magának a miniszterelnöknek sem! Sőt, folytattam a sci-fit, még vonalas telefonja is csak az arra rendeltetett szerencséseknek.
Gyönyörű a szeme, s miután ismer, tudja hogy nem beszélek hülyeséget, tehát nem a hitetlenkedés sugárzik belőle, hanem a döbbent csodálkozás, mintha azt mesélném, hogy tegnap a Corában láttam Elvist, éppen mogyoróvajat és angolszalonnát vásárolt... És akkor ti hogy tartottátok a kapcsolatot a haverokkal? - jön a jogos kérdés.
Jogos bizony. Hát, hogy is volt? Például péntek délután megbeszéltük, hogy szombaton ekkor és ekkor találkozunk meccs előtt a Moszkva téri óránál. Vagy a Skála Metró forgó izéjénél. Aztán aki jött jött, aki nem az lemaradt. Ezáltal pontosságra is voltunk nevelve, hiszen nem tudtam odacsörögni, hogy "várjatok már meg lécci, elment az orrom előtt a busz!"
Aztán nyáron meg az ember elballagott a postára, ahol papírt, borítékot és bélyeget vett. Jobb esetben volt már olyan boríték, amire rá volt nyomtatva a bélyeg, így nem kellett a lócsontvázból kinyert ragasztóanyagot nyalogatni. Aztán szépen megírtam amit akartam - szépen, szabatosan, akkor még nem volt külön stílusa az SMS-nek meg a fórumozásnak - és elballagtam a postaládához, aztán vártam a választ. Annak is megvolt a szépsége, mindennap bekukkantani a levélszekrénybe, hátha jött valami.
Telefon... Nekünk éppen volt, irigyeltek is érte sokan. Egyik osztálytársam olyan villában lakott, ami még ma is megállná a helyét gazdagéknál, de telefonjuk az nem volt. Istenem, úgy alakult hogy abban az ötéves tervben - meg a következőben sem - nem vezettek arra telefont. Osztálytársnőm pedig, aki egy helyes kis faluban lakott, mesélte hogy a faluban egy darab telefon volt, az is a postán. Marika vagy Erzsike, a postás - vidékről lévén szó nagy valószínűség szerint e két név egyikén hívhatták a hölgyet - pénteken délután bezárt, aztán akkor akinek valami mondanivalója volt a külvilág felé, az érlelte magában hétfőig.
Hát így. És nem voltunk boldogtalanabbak mint mostanában. Kollégáim itt hörögnek, vicsorognak, öt percenként hívják a Témobilt hogy mivammá', de egyelőre még semmi. Most megint nem megy az enyém sem. Dühönghetnék is akár, de Isten bocsássa meg, olyan jólesik egy kis csönd. Aztán úgyis újra beindul az élet.
Igenám, de mi van azokkal, akik éppen úton vannak, és nem tudnak autópályadíjat fizetni? Mi van a parkolással? Mi van a banki kódokkal, visszaigazolásokkal? Meg minden egyéb kárral amit ez a leállás okoz? Ilyenkor vajon helytáll ezekért a szolgáltató? Lám, mennyire ki vagyunk szolgáltatva egy kis készüléknek, és rajta keresztül egy - ezek szerint- sérülékeny rendszernek...
