Tegnap délután esett mint a barom, máskor ilyenkor elátkozom az egész rohadt életet, hogy nem a Szaharába, Nevadába vagy egyéb hasonló klímájú helyre születtem. Szerintem ugyanis az élethez elsősorban napsütés szükségeltetik, megfelelő mennyiségű meleggel karöltve. Úgy áprilistól szeptember, na jó, október elejéig bírom itthon az időjárást, utána le tudnám hibernáltatni magam.
Tegnap viszont bár szakadt az eső kisebb-nagyobb intenzitással, kit érdekelt? Mentem hozzá, s felőlem akár atomvillanás is lehet a távolban, ha láthatom Őt. És láthattam és kedves volt és mosolygott és... Ráadásul, hála az esőnek, még több időt is tölthettünk együtt.
Ma reggel viszont nem taliztunk, de hát megérdemli hogy jól kialudja magát. Csak hát minden pillanat, amikor nem láthatom őt, hogy is mondjam: "te nem érzed ezt a kínt, nem voltál féltékeny soha..." Én sem vagyok féltékeny, okom sincs rá, csak hiányzik. Na.
